Különleges találkozások.
- Tessék? - csak ennyit tudtam kibökni, Zayn utolsó mondatának hallatán.
- Kérlek, csak adj egy esélyt! - nézett rám könyörögve, de sajnos ez sem volt elég.
- Zayn, nem. Normális életet akarok, nem pedig pár nap alatt kialakuló "szerelmet", amiből később nem lesz semmi. Nekem ehhez idő kell. - egy pillanatra megálltam és a szemébe néztem. Rossz döntés volt. Sugárzott belőle a szomorúság és a csalódottság. - Nem tudom, hogy mit mondjak.
- Csak egy dolgot szeretnék megtudni, utána akár végleg elfelejthetjük egymást. - nézett a szemembe jelentőségtelejesen, ami elég nyomasztóan hatott rám. De ennyit megérdemelt.
- Hallgatlak.
- Neked semmit sem jelentett, az ami köztünk történt? - a kérdés szíven ütött. Nem tudtam válaszolni. Arra, amit tettem nem létezik mentség. Külső szemmel kihasználtam mind a kettő fiút, majd kihátráltam az egészből.
- De, jelentett. Nagyon sokat. De nem folytathatom ezt. Már most egy ribancnak érzem magam. Nem tudok kiigazodni magamon és az érzéseimen. Kedvellek, őszintén mondom, de nem kezdhetjük előlről az egészet. - nem tudtam többet mondani. A mellkasomban ismét azt az ismerős szorítást éreztem. Bűntudatom volt, a legmagasabb mértékben. Azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Ráadásul egyszerre 2 fiúba, és csak magamra figyeltem. Meg akartam fejteni az érzéseimet, de ehelyett másokat bántottam meg és haragítottam magamra. Gratulálok Brooklyn, megint csak önmagad voltál. Önző és képmutató...
- Csak úgy viselkedtél, de nem vagy az. - mosolyodott el.
- Kösz, édes vagy! - válaszoltam cinikusan, de nem tudtam visszafolyatni egy mosolyt. Nem haragudott és csak ez számított. Ha ennek az az ára, hogy be kell vállalnom a ribancságot, akkor is megéri. Sikerült rendezni a viszonyunkat, és nála megkaptam a hőn áhított tiszta lapot.
De a nehezebbik eset még hátra volt.
***
- Megjöttem! - kiáltottam az előszobából, de nem kaptam választ. Ezek szerint Louise még nem ért haza, gondoltam magamba és a konyhába indultam. Kivettem a hűtőből egy dobozos jegeskávét, felkutattam a fél konyhát egy csomag kekszért, majd mindezt egy tálcára pakolva, visszamentem a szobámba. Az események áradata miatt, egy fontos dologról megfeledkeztem. A napló írásról. Nagyon kicsi korom óta a mindennapjaim része és Anya halálának a feldolgozásában is sokat segített, hogyha mindent kiírtam magamból. Ebben az állapotban, amibe most kevertem magam, úgy gondoltam, hogy az a legjobb megoldás, ha az íráson keresztül megfejtem az érzéseimet és a tetteim okát.
Az első mondattól kezdve belevesztem a saját világomba, ahol megállt az idő és csakis én kerültem középpontba. Mindent leírhattam, határok és gátlások nélkül. Sokszor egyszerűen csak írtam és írtam, és szép sorban minden egyes kérdésemre választ kaptam, így képes voltam tiszta fejjel gondolkozni. És akkor csak egy dologban voltam biztos. Bocsánatot kellett kérnem valakitől.
- Bizonyítsd be neki, hogy te is vagy olyan jó, mint azok a srácok. Sőt, ezerszer jobb! Ha nem vak, akkor észre fogja venni, hogy milyen értékes fiú vagy. - mosolyogtam rá biztatóan, amikor megcsörrent a telefonom. - Megjöttem! - kiáltottam az előszobából, de nem kaptam választ. Ezek szerint Louise még nem ért haza, gondoltam magamba és a konyhába indultam. Kivettem a hűtőből egy dobozos jegeskávét, felkutattam a fél konyhát egy csomag kekszért, majd mindezt egy tálcára pakolva, visszamentem a szobámba. Az események áradata miatt, egy fontos dologról megfeledkeztem. A napló írásról. Nagyon kicsi korom óta a mindennapjaim része és Anya halálának a feldolgozásában is sokat segített, hogyha mindent kiírtam magamból. Ebben az állapotban, amibe most kevertem magam, úgy gondoltam, hogy az a legjobb megoldás, ha az íráson keresztül megfejtem az érzéseimet és a tetteim okát.Az első mondattól kezdve belevesztem a saját világomba, ahol megállt az idő és csakis én kerültem középpontba. Mindent leírhattam, határok és gátlások nélkül. Sokszor egyszerűen csak írtam és írtam, és szép sorban minden egyes kérdésemre választ kaptam, így képes voltam tiszta fejjel gondolkozni. És akkor csak egy dologban voltam biztos. Bocsánatot kellett kérnem valakitől.
***
Este 8-kor kicsit fáradtan és elázottan álltam Louis ajtaja előtt. Összeszedtem minden bátorságom és megnyomtam a csengőt. Pár perc múlva az ismerős mosollyal találtam szembe magam, ami sajnos azonnal eltűnt az arcáról, amint rájött, hogy én vagyok az.
Nem hagytam, hogy rám csapja az ajtót, vagy csak pár kegyetlen szóval lerázzon.
- Sajnálom Louis! Nem tudom mi ütött belém, nem tudom, hogy hogy kerültem ilyen helyzetbe, de tényleg sajnálom. Te mellettem álltál, pedig már akkor is eléggé összekuszáltam a dolgokat, de nem haragudtál rám, hanem segíteni akartál. Én viszont neked is csalódást okoztam. Kérlek, ne haragudj rám! - hadartam szomorúan, és akkor eszméltem rá, hogy egyre több könnycsepp gördül le az arcomon.
És már megint sírok. Milyen szánalmas liba vagyok.
De a feltételezésemmel ellentétben Louis egyáltalán nem így reagált. Magához húzott és szorosan átölelt. Mivel sokkal magasabb nálam, így elvesztem az ölelésében.
- Ne sírj már, Királylány! - csitítgatott, de a becenév hallatán még hevesebben kezdtem sírni.
Kibontakoztam az öleléséből, letöröltem a könnyeim és a szemébe néztem.
- Nem érdemlem meg, hogy ilyen elnézőek legyetek velem.
- Brooke, valljuk be, hogy nem azért akadtunk ki rád, mert egyszerre mind a kettő fiút szédítetted. Nem voltál biztos magadban, és hagytad, hogy az érzelmeid befolyásoljanak. Annak sokkal nagyobb jelentősége van, hogy hazudtál nekik. Megvolt a lehetőség, hogy elmond Zayn-nek és ott válassz. De te inkább menekültél a tisztázás elől, és még inkább magadra haragítottad őket. És tény, hogy én is átverve éreztem magam. Azt hittem, hogy nekem eljátsszattod a szende kislányt, hogy közelebb kerülhess a fiúkhoz. De aztán lenyugodtam, és végül beláttam, hogy nem lehetsz ilyen. - mosolygott rám végül, mire megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt. - De attól függetlenül, hogy én nem haragszom rád, hátra van még a 2 srác, akiket ki kéne valahogy engesztelni.
- Ami azt illeti, Zaynnel már megbeszéltük. - néztem rá, félve a választól.
- Igen? - kérdezett vissza meglepetten. Miután egy bólintással, jeleztem, hogy igen, elmosolyodott. - Örülök neki! Remélem lesz elég türelmed Harry-hez is. - elgondolkozva a távolba meredt, és pár percig mind a ketten a gondolatainkba meredtünk.
- Nem volt elég Zayn, most már Louis-ra is rámozdulsz? - törte meg egy cinikus hang a csendet. Nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam ki csatlakozott a társaságunkhoz.
- Harry, viselkedj már! - szólt rá Louis és ellökte magát az ajtófélfától. - Bejössz Brooke? - kérdezte mosolyogva, figyelmen kívül hagyva Harry "kedves" megjegyzéseit.
- Ha ő marad, akkor én elmegyek. - szólalt meg csak úgy mellékesen, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem.
- Köszönöm a meghívást, de nem valószínű, hogy egy helyiségben tudnék tartózkodni vele. - böktem a fejemmel Harry felé, mire Louis rosszallóan megrázta a fejét.
- Támogatom az ötletedet. Menj inkább Zaynhez, vele úgyis nagyon jól érzed magad, bármilyen helyiségben is vagy. - hallottam a hangján, ahogyan elégedetten elmosolyodott.
Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy dühösnek lássam, mert tudtam, hogy ez a célja. Odalépetem Louishoz, búcsúzóul megöleltem, majd megfordultam. Sajnos, nem gondoltam volna, hogy ennyire sokkolni fog a látvány. A szívem a torkomba dobogott, olyan hihetetlen gyors ütemet diktálva, ami még számomra is új volt. A göndör haján megcsillant a lemenő Nap sugara, így aranybarnára festve a tincseit. Tekintete, még a napszemüveg mögül is égetett, több értelemben is. Egyszerre volt lenéző, de letagadhatatlan öröm csillogott a szemében. Cinikusan elmosolyodott és szándékosan tönkretette a pillanatot:
- Elbambultál, vagy ilyen jól nézek ki? - jegyezte meg, én pedig elszakítottam a pillantásomat, az övétől. Magamra erőltettem a lehető leghihetőbb nyugalmat és szó nélkül megfordultam. Még hátra fordultam és intettem egyet Louisnak. Elégedettséggel töltött el, hogy Harry még mindig válaszra várva bámult utánam, de a mosoly az arcára fagyott. Nem bírtam megállni, a nyertesek nyugalmával rámosolyogtam, majd szó nélkül elsétáltam.
Nem hagytam, hogy rám csapja az ajtót, vagy csak pár kegyetlen szóval lerázzon.
- Sajnálom Louis! Nem tudom mi ütött belém, nem tudom, hogy hogy kerültem ilyen helyzetbe, de tényleg sajnálom. Te mellettem álltál, pedig már akkor is eléggé összekuszáltam a dolgokat, de nem haragudtál rám, hanem segíteni akartál. Én viszont neked is csalódást okoztam. Kérlek, ne haragudj rám! - hadartam szomorúan, és akkor eszméltem rá, hogy egyre több könnycsepp gördül le az arcomon.
És már megint sírok. Milyen szánalmas liba vagyok.
De a feltételezésemmel ellentétben Louis egyáltalán nem így reagált. Magához húzott és szorosan átölelt. Mivel sokkal magasabb nálam, így elvesztem az ölelésében.
- Ne sírj már, Királylány! - csitítgatott, de a becenév hallatán még hevesebben kezdtem sírni.
Kibontakoztam az öleléséből, letöröltem a könnyeim és a szemébe néztem.
- Nem érdemlem meg, hogy ilyen elnézőek legyetek velem.
- Brooke, valljuk be, hogy nem azért akadtunk ki rád, mert egyszerre mind a kettő fiút szédítetted. Nem voltál biztos magadban, és hagytad, hogy az érzelmeid befolyásoljanak. Annak sokkal nagyobb jelentősége van, hogy hazudtál nekik. Megvolt a lehetőség, hogy elmond Zayn-nek és ott válassz. De te inkább menekültél a tisztázás elől, és még inkább magadra haragítottad őket. És tény, hogy én is átverve éreztem magam. Azt hittem, hogy nekem eljátsszattod a szende kislányt, hogy közelebb kerülhess a fiúkhoz. De aztán lenyugodtam, és végül beláttam, hogy nem lehetsz ilyen. - mosolygott rám végül, mire megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt. - De attól függetlenül, hogy én nem haragszom rád, hátra van még a 2 srác, akiket ki kéne valahogy engesztelni.
- Ami azt illeti, Zaynnel már megbeszéltük. - néztem rá, félve a választól.
- Igen? - kérdezett vissza meglepetten. Miután egy bólintással, jeleztem, hogy igen, elmosolyodott. - Örülök neki! Remélem lesz elég türelmed Harry-hez is. - elgondolkozva a távolba meredt, és pár percig mind a ketten a gondolatainkba meredtünk.
- Nem volt elég Zayn, most már Louis-ra is rámozdulsz? - törte meg egy cinikus hang a csendet. Nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam ki csatlakozott a társaságunkhoz.
- Harry, viselkedj már! - szólt rá Louis és ellökte magát az ajtófélfától. - Bejössz Brooke? - kérdezte mosolyogva, figyelmen kívül hagyva Harry "kedves" megjegyzéseit.
- Ha ő marad, akkor én elmegyek. - szólalt meg csak úgy mellékesen, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem.
- Köszönöm a meghívást, de nem valószínű, hogy egy helyiségben tudnék tartózkodni vele. - böktem a fejemmel Harry felé, mire Louis rosszallóan megrázta a fejét.
- Támogatom az ötletedet. Menj inkább Zaynhez, vele úgyis nagyon jól érzed magad, bármilyen helyiségben is vagy. - hallottam a hangján, ahogyan elégedetten elmosolyodott.
Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy dühösnek lássam, mert tudtam, hogy ez a célja. Odalépetem Louishoz, búcsúzóul megöleltem, majd megfordultam. Sajnos, nem gondoltam volna, hogy ennyire sokkolni fog a látvány. A szívem a torkomba dobogott, olyan hihetetlen gyors ütemet diktálva, ami még számomra is új volt. A göndör haján megcsillant a lemenő Nap sugara, így aranybarnára festve a tincseit. Tekintete, még a napszemüveg mögül is égetett, több értelemben is. Egyszerre volt lenéző, de letagadhatatlan öröm csillogott a szemében. Cinikusan elmosolyodott és szándékosan tönkretette a pillanatot:- Elbambultál, vagy ilyen jól nézek ki? - jegyezte meg, én pedig elszakítottam a pillantásomat, az övétől. Magamra erőltettem a lehető leghihetőbb nyugalmat és szó nélkül megfordultam. Még hátra fordultam és intettem egyet Louisnak. Elégedettséggel töltött el, hogy Harry még mindig válaszra várva bámult utánam, de a mosoly az arcára fagyott. Nem bírtam megállni, a nyertesek nyugalmával rámosolyogtam, majd szó nélkül elsétáltam.
***
Akkor játszunk így. Én nem fogok könyörögni a bocsánatáért. Nem vétkeztem akkorát, hogy elveszítsem miatta a büszkeségem. Hibáztam, ezt beismerem, de ezt nem érdemeltem meg. De rendben. Én is tudok kegyetlen és cinikus lenni. Nézzük, hogy ki bírja tovább...
A gondolataim teljesen máshol jártak, amikor valaki nemes egyszerűséggel nekem jött. Már éppen felháborodottan neki estem volna, amikor kezdett ismerőssé válni az arca. Majd végül a kezében tartott pizzás dobozok, amelyek kis híján a földön landoltak, segítettek a memóriámnak.
- Will? - kérdeztem vidáman, mire a srác mosolyogva bólintott.
- Örülök, hogy megint találkoztunk. Ugye tudod, hogy a telefonszámcsere kimaradt a pár órás beszélgetésünkből? - kérdezte nevetve, mire észbe kaptam.
- Tudtam, hogy valami elfelejtettünk. - pár perc múlva már mind a ketten elmentettük a másik számát és folytattuk a beszélgetést.
- Cassie? - kérdeztem óvatosan, miután a lehető leggyorsabban elmeséltem az újabb fejleményeket a fiúkról.
Will-t láthatóan eléggé elkedvetlenítette a téma. Kiskora óta odavolt a lányért, de hiába a renget próbálkozás, az érzelmei még mindig viszonozatlanok maradtak.
- Még mindig semmi. - sóhajtott szomorúan. Együttérzésem jeléül megsimítottam a karját, mire fáradtan rám mosolygott.
- Próbáld meg randira hívni. - vetettem fel az ötlet, mire Will elgondolkozott.
- Brooke, nem rég szakított a volt barátjával, nem támadhatom le azonnal. - érvelt a srác jogosan.
- Akkor egyelőre csak legyél ott mellette barátként! Hidd el néha egy megértő barát, aki mindig melletted van sokkal többet ér, mint egy pár hetes kapcsolat.
- De Brokke, amióta az eszemet tudom, mindig is a megértő barát voltam, más srácok pedig pár hét alatt megszerezték Cassie-t. - nézett rám csüggedten, én pedig azonnal megsajnáltam. Tudtam, hogy miről beszél. A New York-i gimimben ugyanez volt a helyzet az akkori legjobb barátommal, Dave-vel. Anya balesete előtt kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Talán lehetett volna több is köztünk, mint barátság. Már soha sem fogom megtudni.
***
A gondolataim teljesen máshol jártak, amikor valaki nemes egyszerűséggel nekem jött. Már éppen felháborodottan neki estem volna, amikor kezdett ismerőssé válni az arca. Majd végül a kezében tartott pizzás dobozok, amelyek kis híján a földön landoltak, segítettek a memóriámnak.
- Will? - kérdeztem vidáman, mire a srác mosolyogva bólintott.
- Örülök, hogy megint találkoztunk. Ugye tudod, hogy a telefonszámcsere kimaradt a pár órás beszélgetésünkből? - kérdezte nevetve, mire észbe kaptam.
- Tudtam, hogy valami elfelejtettünk. - pár perc múlva már mind a ketten elmentettük a másik számát és folytattuk a beszélgetést.
- Cassie? - kérdeztem óvatosan, miután a lehető leggyorsabban elmeséltem az újabb fejleményeket a fiúkról.
Will-t láthatóan eléggé elkedvetlenítette a téma. Kiskora óta odavolt a lányért, de hiába a renget próbálkozás, az érzelmei még mindig viszonozatlanok maradtak.
- Még mindig semmi. - sóhajtott szomorúan. Együttérzésem jeléül megsimítottam a karját, mire fáradtan rám mosolygott.
- Próbáld meg randira hívni. - vetettem fel az ötlet, mire Will elgondolkozott.
- Brooke, nem rég szakított a volt barátjával, nem támadhatom le azonnal. - érvelt a srác jogosan.
- Akkor egyelőre csak legyél ott mellette barátként! Hidd el néha egy megértő barát, aki mindig melletted van sokkal többet ér, mint egy pár hetes kapcsolat.
- De Brokke, amióta az eszemet tudom, mindig is a megértő barát voltam, más srácok pedig pár hét alatt megszerezték Cassie-t. - nézett rám csüggedten, én pedig azonnal megsajnáltam. Tudtam, hogy miről beszél. A New York-i gimimben ugyanez volt a helyzet az akkori legjobb barátommal, Dave-vel. Anya balesete előtt kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Talán lehetett volna több is köztünk, mint barátság. Már soha sem fogom megtudni.
- Szia, Louise! - szóltam bele vidáman a készülékbe.
- Brooke, hol vagy? - hangja tele volt aggodalommal, amit nem tudtam mire vélni.
- Sétálok Will-el. Miért?
- Már 11 óra is elmúlt, és kezdtem aggódni. - válaszolt a nagynéném, nekem pedig kezdett derengeni, hogy hánykor is indultam el.
- Megyek haza, jó? Bocsánat, hogy nem hívtalak, de nem néztem az időt. - magyarázkodtam, mire Louise sóhajtott egyet a vonal másik végén.
- Érted menjek?
- Nem szükséges, egyedül is haza jutok. - válaszoltam, mire Louise pár intő szó kíséretében kinyomta a telefont.
- Menned kell? - nézett rám Will szomorúan. Szomorúan bólintottam.
- Haza kísérlek! - vágta rá azonnal, de egyből hárítottam a szívességet.
- Will, nem szükséges. Nem lakom messze, és nem történhet semmi baj. - mosolyogtam rá meggyőzően, de ő hajthatatlan volt.
Éppen a vita közepében voltunk, miszerint nincs szükségem kíséretre, mikor megszólalt a telefonja. Pár perc múlva mosolyogva tette le a telefont.
- Cassie volt. Áthívott hozzájuk filmet nézni. - a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról, de aztán elgondolkozott. - Nem lenne baj, ha nem kísérnélek el?
- Will, arról próbállak meggyőzni úgy 10 perce, hogy nem kell eljönnöd velem. Szóval nem baj. - mosolyogtam rá.
- Akkor majd hívlak, rendben? - kezdte a búcsúzást.
- Persze, majd találkozunk. - egy gyors ölelés után, mind a ketten különböző irányba indultunk el.
Csak akkor jöttem rá, hogy rossz ötlet volt elutasítani Will és Louise ajánlatát is, mikor összezavarodva bolyongtam London utcáin. Nem féltem, hiszem New York még ennél is nagyobb volt, én pedig ott nőttem fel.Utcáról - utcára egyre ismerősebb volt a környék, de mégse találtam meg a pontos utcát. Nem volt merszem felhívni Louise-t, ahhoz túl makacs voltam. Ha egyszer azt mondtam, hogy nem kell fuvar, akkor haza is kell jutnom egyedül. Az egyik sikátorba befordulva elfojtott suttogást hallottam. A lehető leghalkabban közelebb mentem. Két ismeretlen alak állt a sötét utcában, egymással szemben. Egy magas, láthatóan ingerült férfi magyarázott valami egy alacsony barna hajú lánynak. Még közelebb lopóztam, az épületek árnyékának védelmező sötétjébe bújva hallgattam, ahogy a suttogás értelmes mondatokká alakul.
- Ne merészelj szólni senkinek sem, főképp a rendőröknek ne! - a férfi fenyegető hangjától kirázott a hideg.
- De... - kezdte volna lány elfojtott hangon, de a férfi lekevert neki egy hatalmas pofont. Ledöbbentem a jelenet láttán, de egyszerűen nem mertem közbe lépni.
- Még egy szó és úgy végzed, mint anyád! - folytatta a férfi, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben.
Tudtam, hogy cselekednem kell, bármi áron. Az egyetlen értelmes ötlet, a rendőrség volt. Kihátráltam a rejtekhelyemről, az utca végére. Így még láttam őket, de már hallótávolságon kívülre kerültem. Tárcsáztam a rendőrséget és elmondtam minden szükséges információt. Nem figyelve az egyre hevesebb szívverésemre, újra a közelükbe kerültem. A férfi valamit hevesen magyarázott, amikor megszólaltak a szirénák. A pontos leírásomnak köszönhetően egy zsaru azonnal kiugrott a rendőrautóból és a menekülő férfi után rohant. A másik rendőr odament a kétségbe esett lányhoz és különböző kérdéseket tett fel. A lány olyan szinten le volt sokkolva, hogy nehezen tudott csak válaszolni. Végül a rendőr utolsó kérdése, miszerint, hogyan sikerült neki észrevétlenül értesíteni őket, végleg feladta a leckét a lánynak. Mikor láttam, hogy a férfi végre magára hagyta a lányt, előbújtam az parkoló autó mögül, és félénken odasétáltam a lányhoz. Háttal állt nekem, így bátortalanul megsimítottam a karját.
Ő összerezzent, majd lassan megfordult. A könnyek elborították az ijedt, mégis aranyos arcát.
- Te ki vagy? - kérdezte meglepetten és távolságtartóan.
- Nem ismerjük egymást. Én hívtam ki a rendőröket. - vallottam be félve.
A lánynak először elkerekedett a szeme, majd váratlanul a nyakamba ugrott. Hevesen magához szorított és éreztem, hogy a könnyei átáztatják a pulcsimat. Együtt érzően megsimogattam a hátát és viszonoztam az ölelését.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm... - motyogta folyamatosan, majd végül elengedett.
- Hogy hívnak? - kérdezte, miközben letörölte a könnyeket az arcáról.
- Brooklyn. - mosolyogtam rá. - Téged?
- Megan. - mosolyodott el ő is. - Örülök, hogy megismerhetlek.