5. fejezet

Sziasztok:) Köszönöm a sok visszajelzést, amiket a facebook-on kaptam:) Néha elbizonytalanodom, hogy érdemes-e folytatnom, de a végén mindig meggyőztök! Ha bármi véleményetek vagy tanácsotok van, írjátok le nyugodtan, mert nagyon kíváncsi vagyok rá! 

Kihez tartozom? 

Berohantam a liftbe és a falhoz dőltem. Miért?! Azért jöttem, hogy új életet kezdjek, erre máris 2 fiúval szórakozok. Én nem ezt akartam. Nem akartam Zaynnel aludni és Harryvel csókolózni. Mind a ketten különlegesek, és nálam sokkal jobb lányt érdemelnek. És a többi srác? Hogy fogok a szemükbe nézni legközelebb, mikor átvertem a legjobb barátikat? A gondolatokat őrült tempóval követték egymást. Kiszálltam a negyediken és az ajtóhoz sétáltam. Próbáltam halkan a zárva helyezni a kulcsot, de ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Louise állt előttem és idegesen rám nézett.- Befelé! - csak ennyit mondott, de hangjából érződött a a düh. Nem kellett kétszer mondani, azonnal beléptem az ajtón és sietve a nappali felé vettem az irányt. Louise utánam jött és leül velem szembe, a kanapéra.- Csalódtam benned. Mégis hol voltál hajnali négykor? - kérdezte és hangjából eltűnt a düh.Összeszedtem magam és végig gondoltam, hogy mi a jobb. Ha hazudok vagy az igazat mondom el neki. Mivel olyan lány vagyok, aki utál hazudni ezért az utóbbi mellett döntöttem.- Harryvel voltam sétálni. - böktem ki nehezen.Louise meglepetten nézett rám.- Harryvel? Úgy érted Harry Styles-el, a bandából? - úgy kérdezte, mintha erre semmi esélyem se lenne. Hiszen ő mutatott be nekik.- Igen, mivel más Harry-t nem is ismerek.- válaszoltam flegmán.- Vigyázz a szádra Brooklyn! Azt szabad tudnom, hogy miért hajnalban támadt kedved sétálni?Nem volt kedvem több kérdéshez, főleg ilyen stílusban, így fogtam magam és felálltam.- Mert, miért ne? - válaszoltam, majd kisétáltam a szobából. Magam elé képzeltem Louise megdöbbent arcát és elégedetten elmosolyodtam. De túl korán örültem. Louise utánam jött és elkapta az alkaromat.- Mégis mit képzelsz magadról?! Hogy gondoltad, hogy ennyivel le rendezhetsz?! - szinte kiabálva kért számon. - Tény, hogy nem az anyád vagyok, de attól még szót kell fogadnod! - anya említésére megtelt könnyekkel a szemem. Ahogy Louise meglátta a szemem, elengedte a kezem és bocsánatkérően rám nézett.- Ne haragudj! Nem akartam ennyire durva lenni. - szabadkozott, de minden mondatot elengedtem a fülem mellett. Berohantam a szobámba és sírva az ágyra borultam.

Nem haragudtam Louise-ra. Magamat utáltam, mindenkinél jobban. Én mindenkinek csalódást okozok. A nagynénémnek, a fiúknak és az anyukámnak is. Igen, ha ebben a helyzetben látna, biztosan nem lenne büszke rám. Egyszerre 2 fiúba is szerelmes vagyok, kiszököm éjszaka, majd magyarázat nélkül otthagyom a nagynéném. Hiszen ő csak aggódott értem, csak jót akart nekem. Harryt is ott hagytam. Szintén magyarázat nélkül. Meg se érdemlem, hogy ilyen emberek vegyenek körül. 
Teljesen elmerültem az önsajnálatban és szép lassan álomba sírtam magam.
Másnap reggel furcsa módon, de kipihentem ébredtem és úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával.
Kimásztam az ágyból és a fürdőbe sétáltam. Vidáman belemosolyogtam a tükörbe és élveztem az életet. Megmostam az arcom, majd ledobáltam magamról a ruhákat és a zuhany alá álltam. Rendbe kell hoznom azt amit elrontottam. Legelőször Louise-t kell kiengesztelnem, majd utána Harry-vel kell beszélnem. De Zayn-nek elmondjam? Vagy egyszerre beszéljek mind a kettőjükkel? És akkor kezdődött elölről. Szidtam magam, amiért ilyen helyzetbe sodortam a két srácot, pedig meg se érdemlik. Elzártam a csapot és kiléptem a zuhanyfülkéből. Gyorsan fogat mostam és egy szál törülközőben, a szekrény elé álltam. Pár perc gondolkodás után rájöttem, hogy úgy se megyek sehova, tehát felesleges lenne kiöltözni. Magamra kaptam egy szürke melegítőt és egy fekete félvállas felsőt, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. Összeszedtem magam és a konyhába sétáltam. Louise szintén felöltözött már és éppen kávét főzött. Háttal állt nekem, így volt időm utoljára bátorítani magam.
- Jó reggelt, Louise! - szólaltaltam meg végül kicsit erőtlen hangon, mire Louise meglepetten hátra fordult. Majd elmosolyodott és megszólalt:
- Neked is drágám! Gyere ülj le, mindjárt csinálok reggelit. - ezzel megint megfordult, én pedig sokkolva leültem az egyik bárszékre. Most nem annak a résznek kéne jönni, amikor Louise szinte keresztül néz rajtam vagy pedig kioktat? A szám előbb "cselekedett", minthogy az eszem megakadályozhatta volna, így egy érdekes kérdés csúszott ki a számon:
- Louise, most miért nem szidsz le a tegnap éjszaka miatt?
Nagynéném elnevette magát a kérdésemen, majd palacsintával és egy pohár narancslével a kezében odaült mellém, az asztalhoz. Magam elé húztam a tányért és még mindig kérdőn néztem Louise-ra.
- Talán most jó szülőhöz méltóan le kéne szidnom téged. De mivel nem vagyok az anyukád, nem is akarom betölteni a szerepét, mert az úgyis lehetetlen lenne. A nagynénéd vagyok, de inkább a barátnőd szeretnék lenni, aki néha fegyelmez ugyan, de mindig melletted van. - ennél a mondanál akaratlanul is elmosolyodtam. - Figyelj rám, Brooke! Tudom, hogy nagyon haragszol rám, mert soha nem kerestelek titeket és erre nincs is jó kifogásom. Talán csak megindokolni tudom. Amikor anyukád olyan idős volt, mint most te, én nagyon irigykedtem rá. Már akkor is gyönyörű volt, minden fiú bomlott utána. Emellett kedves, vicces és okos lány volt, szinte tökéletesnek is mondhatnám. Én hiába voltam okos és kedves, az emberek észre sem vették ezt. Mindig is a nővérem árnyékában éltem. Sok évvel később, mikor már mind a ketten felnőttünk, én sokkal sikeresebb lettem, mint ő. Hírnevet szereztem és karriert csináltam, ő pedig családot alapított. Sohasem vágyott arra amire én, mert abban is megtalálta a boldogságot amiben én nem. Benned, az egyetlen gyermekében. A gyerekes irigységem megint eltört, hiszen ő hírnév nélkül is boldog volt, én pedig azzal együtt sem voltam az. Amikor utoljára meglátogattak titeket, te már 8 éves voltál. Anyukáddal nagyon csúnyán összevesztünk a féltékenységem miatt. Annyira eldurvult a helyzet, hogy olyat mondtam, amit azóta is bánok, és életem végig se fogom tudni megbocsájtani magamnak. - Louise egy kis szünetet tartott, hogy a könnycseppeket letörölje az arcáról.
- Mit mondtál? - kérdeztem döbbenten.
Louise egy nagy levegőt vett, majd szép lassan kifújta és kibökte: - Hogy Juliet addigi élete folyamán semmi értékelhetőt nem tett, hiszen csak téged szült meg. - a hangja elcsuklott, és már nem próbálta visszatartani a sírást.
Éppen a poharat emeltem a számhoz amikor befejezte a mondatot. A karjaimból eltűnt minden erő. A pohár egy hatalmas csattanással ért földet és apró szilánkokra tört. Nem bírtam megszólalni, egyszerűen csak döbbenten néztem Louise-ra, aki az üvegdarabokat bámulta a földön.
- Miért mondtad ezt? - törtem meg a csöndet halk szavaimmal, mire Louise felkapta a fejét.
- Akkoriban az életem kezdett hasonlítani arra, amire mindig is vágytam. Amellett, hogy elkezdtem a divattal foglalkozni, úgy éreztem, hogy a szerelem is megtalált. Esélyt éreztem arra, hogy talán Ő lesz a gyerekeim apja.Pár hónappal később, terhességre utaló jeleket kezdtem felfedezni magamon. Reménykedve elmentem az orvoshoz aki gyanakodva elküldött egy kivizsgálásra. Először nem értettem a furcsa hozzáállását, de amikor visszahívott az eredményekkel, mindent megértettem. - megállt egy pillanatra, majd összeszedve minden erejét rám nézett, és befejezte a mondatot. - Az egyetlen gyermekem méhen kívül fejlődött. Az orvos hidegen közölte velem, hogy ne akarjak még egyszer gyermeket, mert a legkisebb esélyem van arra, hogy a kicsi egészséges lesz. - Louise teste megfeszült, majd egyszerűen összegörnyedve zokogott. Felálltam, megfeledkezve az üvegszilánkokról és óvatosan mellé léptem és magamhoz húztam. Ő erősen belém kapaszkodott. Óvatosan simogattam a hátát, nyugtatásképpen, de én is borzalmasan éreztem magam. Mintha egy tőrt forgattak volna a szívemben, pedig nem is rólam volt szó. Így már tökéletesen értettem, hogy Louise miért volt annyira féltékeny anyára. Mert anyának megadatott az ami neki talán sohasem fog. Megszülhetett engem. Egyik pillanatról a másikra minden eddigi érzésem eltűnt amit Louise iránt tápláltam. Egyetlen egy vette át az összes helyét. A tisztelet. Felnéztem Louise-ra, aki ezek után is képes boldogan élni, miközben tudja, hogy alig van esélye arra, hogy egyszer ő is felnevelhesse a saját gyerekét. Láthassa ahogyan felnő, ahogyan új és új dolgokat lát, ahogyan elhelyezkedik a világban. Az a gyermek akit egyszer a szíved alatt hordoztál, aki benned fejlődött és neked köszönheti az életét. Minden egyes nő megérdemli ezt az érzést. Amikor az életed már nem csak rólad szól. Hanem rólatok.
Éreztem, hogy a könnyek átáztatták a felsőm vállát, de ez nem érdekelt. Éreztem, hogy Louise kezd megnyugodni és már nem sír, egyszerűen csak szüksége van rám. Pár perc után óvatosan eltolt magától és a szemembe nézett.
- Akkor láttam utoljára anyukádat és sohasem volt lehetőségem bocsánatot kérni. - fejezte be az egész történetet.
- Miért nem kerested többet?
- Féltem, hogy nem akar látni.
A válaszán elgondolkoztam. Anya csak annyit mondott, hogy összevesztek Louise nénivel, ha erről kérdeztem. Többet soha sem mesélt el. Csak annyit tudtam a nagynénémről, hogy Angliában él, műsorvezetőként és divattanácsadóként dolgozik. Családi összejövetelek helyett, a TV-ből ismertem meg. Talán azért is lett ennyire szoros a kapcsolatom anyával, mert a többi családtagomról semmit sem tudok. Apa már a születésem előtt lelépett, így róla és a szüleiről semmit sem tudok. Az anyai nagyszüleimről soha nem mesélt senki. Nem tudom, hogy hol élnek. Hogy élnek-e egyáltalán. Semmit sem.
Abban a percben döbbentem rá, hogy anyán kívül egy családtagomról sem tudok semmit. Anya mindenkiről titkolózott, hiába kérdezősködtem. Még csak a nevüket sem tudom. Mindig is abban a tudatban éltem, hogy anya mindent elmond nekem, bármiről is legyen szó. Sohasem hazudott nekem. Legalábbis azt hittem. Louise ezzel a történettel máris felfedte anya egyik hazugságát. Ő ugyanis mindig azt mondta, hogy Louise haragszik rá valami régi butaság miatt és ezért nem jött soha. Mikor pont, hogy fordítva volt. Anya haragudott Louise-ra.
- Louise, mesélnél a szüleitekről? - kérdeztem alig hallhatóan. Louise elengedett és visszaült a székre, én pedig követtem és megint szemben ült velem. - Persze. A nagypapád 3 éve meghalt, a nagymamád pedig Észak-Angliában él. Mindig is csodás házasságban éltek, imádták egymást. Anyukád pár hónappal az esküvőjük után született meg. Akkoriban még Manchester-ben éltek. Tizenévesek voltak amikor megismerkedtek, elég érdekes módon. - Louise merengve elmosolyodott, majd folytatta - Nagymamád éppen az akkori barátjával tervezett randira rohant, biciklivel és elütötte papádat. Nem történt semmi komoly baja, de első látásra beleszeretett nagymamádba. Egy randevút kért anyától, mondván ennyit minimum megérdemel. Anya nagyon sokáig nem vallotta be, de ő is azonnal beleszeretett apába. Vonakodva ugyan, de belegyezett a kérésbe. Nagyon sokáig találkozgatta, és végül apa, a diplomaosztás estéjén, megkérte anya kezét. - fejezte be, még mindig mosolyogva. Engem is megmosolyogtatott a történet, mert ritkán hallani ilyen romantikus találkozásról, aminek igaz szerelem lesz a vége. - Hogy hívják a nagyszüleimet? - kérdeztem merengve. Louise megdöbbent: - Juliet még ezt sem mondta el? Senkiről sem tudsz semmit, igaz? - kérdezte együttérzéssel a hangjában. Megráztam a fejem, így folytatta. - Mary és Joe. - Gyönyörű nevek. - válaszoltam mosolyogva és tényleg így is gondoltam. Louise pár percre elgondolkozott, majd rám nézett: - Mit szólnál ha meglátogatnánk nagymamádat? Őszintén meglepett a kérdés, de felvillanyozott a lehetőség. 16 éve után végre megtudhatnám, hogy kik a családom. Hogy kikhez tartozom. - Ki nem hagynám ezt a lehetőséget. - rámosolyogtam Louise-ra, aki őszintén örült a válaszomnak. 

Az idilli pillanatot a csengő zavaró hangja törte meg. Lemásztam a bárszékről és intettem Louise-nak, hogy majd én kinyitom. Az előszobába sétáltam és vidáman kinyitottam az ajtót. A mosoly az arcomra fagyott amikor megláttam, az ajtóban álló személyt és csalódott arckifejezését.